Előzetesként egy kis ízelítő az EREDETIBŐL, a jó öreg Karinthy bácsi feledhetetlen írásából:


Mint vélgaban

Hol s merre jár ő, merre vetette a sors, a költőtársat, drága pajtásomat, Jóskát, mióta az a nézeteltérés volt köztünk, s ő annyira érzékeny szívére vette a dolgot, hogy eltűnt látóhatáromról?... Mert költők voltunk mi ketten, ó igen, s még minők! Huszonkét évesek, ezerkilencszáztízben a New York kávéház erkélyén tudjátok-e, mi volt az? Ezek a mai költők, mit tudnak ezek - a szavakat, amikből verset írnak, készen kapták, mint elkényeztetett gyermek az építőköveket - mit tudják ezek, mi volt az, akkor, minden kultúra újjászületése, több, kezdete és forrása, a káosz! A Semmi, amiből nekünk kellett megteremteni az egész világot, nekem meg Jóskának! Nekünk nem volt szótárunk, nem volt könyvtárunk, mint ezeknek a konzervatív, begyöpösödött futuristáknak meg maistáknak itten - mi a Nyelvet, a költészet anyagát s a Beszédet, a gondolkodás anyagát magunk teremtettük - de nem ám úgy, mint Zamenhof, aki az eszperantó új szavait mégiscsak régi fogalmak jelölésére gyártotta össze! Nekünk bizony kész fogalmaink se voltak, miután a régieket mind elvetettük - mi előbb a szót alkottuk meg, s rábíztuk, hogy teljék meg tartalommal - bizony, fogalmunk se volt róla, és megszületett a halandzsa, a világ legtisztább nyelve, mely csak szavakat ismer, s a beszélő vagy hallgató tetszésére bízza, mit gondoljon s mit értsen a szó mögött!........................

*****

......................Zavartalanul átadhattuk magunkat az alkotás örömének.

- Ma kuruc verset fogunk írni.

- Tiszta halandzsa, vagy lehet benne szó is?

- Tiszta halandzsa. Műfajszerű.

És már diktálta:

    Doborza!

Huj, koszmabég, huj, kereki!
Vatykos csuhástok vereki!
Dengelegi!...

Különösen jól sikerült vers volt, tele kurucos tűzzel, régies zamattal. Sajnos nem emlékszem már az egészre, csak a refrén cseng még a fülembe:

Ne mánd, ne mánd, a vereszt!

Mennyi szép verset írtunk mindenféle modorban, műfajban! Balladát, szerenádot, népdalt, klasszikus eposzt, időmértékes sorokban! Hol én írtam, és ő diktált, hol megfordítva. Tökéletesen megértettük egymást, soha nem volt nézeteltérés... Csak annál az átkozott szonettnél, ami miatt szakított velem!

Ennek a szonettnek is csak az elejére emlékszem, meg a végére. Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába. A címe: "Fajdala..." És utána a kezdő sorok borongós, bölcselkedő hangulata:

A pő, ha engemély, kimár -
De mindegegy, ha vildagár...

Aztán volt még néhány hasonló reflexió a pő-vel kapcsolatban. Még csak a befejező két sor hiányzott. Ő írta, sebesen, az ihlet lázában, csillogó szemekkel:

...mert engemély mindet bagul,
Mint vélgaban a bégahur!...

Diadalmas mozdulattal nyújtotta át a kész verset. Figyelmesen átnéztem, vizsgáltam, bólogattam.

- Rendben van? - kérdezte lelkesen.

- Azt hiszem, nagyon jól sikerült - mondtam szerényen. Csak itt egy betűt kellene változtatni.

- Hol?

- Itt a végén, az utolsó sornál. Azt írtad, "bogul" és a végén "bégahur". Írjuk "bégahur" helyett "bégahul".

Nagyra meresztett szemekkel nézett rám.

- Minek?

- Hát a rím kedvéért. Ha "bogul", akkor a másik legyen "bégahul" - így szebb a rím, egyforma betűvel végződik.

Nem számítottam szerény kérésem hatására. Elsápadt, aztán vérhullám öntötte el az arcát. Felugrott, a szeme villámlott.

- Csak nem gondolod - kiáltott a legnagyobb felháborodás hangján -, hogy hitvány rímjáték miatt föláldozom az egész vers értelmét? Pfúj!... Mindig sejtettem, hogy számodra csak puszta formaság a költészet!

Köszönés nélkül elrohant. Soha nem láttam többet.

-------------------------------------------------------------------------------------

És akkor álljon itt az én szerény verzióm, mert mondanom se kell, piszkosul megihletett a Pő ha engemély kimár!!!!!
(Legfeljebb szegény Frigyes forog a sírjában.)


Mütyürgő


Mütyürgök gondolos veretes espelyeken,
Kicsinyég zizzenlős homolyok báválnak
Csécseplős dágványok dogornya tekereken,
Virongós mosolygák dikkelnek, ágálnak.

Vekernyegek delemence pásítva,
Egy döbrés a pázsit és zöld burnyok
Paszulylebernye vizslogol a bokron,
És vígan homácsol a kis gornyok.

Felhőbérnye süsüllög a délpottyon,
Taszalyfityke hetypelleg amottan
Káricskol az elmúló gigizsébre, majd
Szuszárgontos zsomrádhebe lakottan.

Venyergézsde ókocmontos zsárka
Kattanbuzsok mómicguffint pettyen,
Elmélázik a bigolypöntrös bárka
Seremzondban huholyog a flekken.