Valami lehet, valami nagyon nagy
közös bűnünk a múltból
vagy előző életekből, vagy valami
nagyon nagy tiltott átkos
szerelem, mi lezárult megoldatlanul
S közben szenvedtünk
-úgy hittük, ártatlanul-

Kínlódjuk együttléteink hiányát,
gyűlölködve vetjük szemre
egymás minden hibáját, átléptünk
tiltott kapukon, túlestünk gyilkos
indulatokon, keressük, de nem leljük
a lényeget, sorsunk fityiszt mutatva
integet, vágyaink rabja vagyunk
álmaink elől messzire futunk

Sikítva tépkedjük a múltat
nem nézzük, valaha lesz-e még
utolsó holnap
Javulásra semmi remény, míg csak
egymás karjaiban lobban fel a fény,
a tűz, a szikra, az őrjítő szenvedély

Futunk egymás elől reménykedve, de
ettől egyikünknek sem jobb a kedve
Lesem az órát, számolom a napokat,
minden percet írok, amely már
nem téged mutat

Mindketten tagadjuk, ám mindketten
tudjuk -mással ez nem fog így izzani-
mással ez nem fog ilyen iszonyúan fájni
Sejtjeink, porcikáink emlékeznek
míg élünk, egyvalami nem tagad meg
minket: az életünk végéig
egy ütemre dobbanó szívünk


(Eger, 2004)